2015. július 19., vasárnap

#jegyzet mindenkihez, aki nem Chelly

Mivel nem kaptam visszajelzést, közzéteszem ezt itt: egy jegyzetet, amit még az írási folyamat közben készítettem, hogy lépést tudjak tartani mindenkivel és mindennel. Mint látjátok, vannak még kis lyukacskák, amit ki kellett volna még töltenem, bár ötletem sincs, ezt hogy oldottam volna meg.
Itt betekinthettek hát a színfalak mögé. Használjátok ki ezt a VIP jegyet! :)
 
Főnök/Akasma (a kettő ugyanaz a személy, disszociatív személyiség nevű betegségben szenved)
  • tud angolul, japánul, törökül, meg még pár nyelven, de eredetileg japán-török származású (anya török, apa japán)
  • japán apuka otthagyni Főnököt/Akasmát és török anyukát Törökben, mert beleszeretett egy másik asszonyba, és hozzáment Tokióban ↓ (aztán török anyuka újraházasodik, és boldog családban élnek tovább; így senki nem mondja majd, hogy az "apakép hiánya miatt lett Főnök/Akasma meleg", mert ez nem választás vagy családi háttér kérdése, so every hater shut the fuck up!!)
  • az az apa, aki a Főnök/Akasma apja, nos, az Abe Akahito (Chelly ♥-e) apja is!! csak még senki sem tudja (kivéve persze a halott apukát, török anyát és amerikai anyát - who's american mommy? -, de török anyu soha nem mondott semmit Főnök/Akasmának elhagyós apuról, tehát senkinek nem lehet gőze sem a dologról)
  • Maidinek lesz beadva a gonosszá tévő szer, így örökké hűséges lesz a Főnökhöz
  • nem az az elsőséges indok a szer beadására, hogy valaki gonosszá váljon, hanem a hűség, mert a Főnök/Akasma egy féltékenykedős típus, és így bebiztosíthatja, hogy Maidi nem csalja meg vagy ilyesmi (nehogy már rossznak állítsam be a melegeket, komolyan, az már nem is én lennék)

Medve

  • Medve a Főnök egyik embere (amerikai), MI6-nél kémkedik neki
  • semmi rosszat nem akar, egyszerűen csak vonzotta Japán és a Főnök világa

Jeremy

  • a végén mindenkinek rá kell jönnie, hogy itt senki nem akar rosszat a másiknak, így az MI6 és a Főnök összefoghat, hogy legyőzze azt, aki viszont, mondhatni, gonosz: Jeremyt
  • Jeremy kém az MI6-nél, a kezdetektől fogva, viszont senki nem "bízta meg" a munkával, hanem maga "vállalta", tudni akarta, mi folyik ott, afféle világuralmi terveket sző (= át akarja venni az MI6-et)
  • emellett egy egész egészségtelen kapcsolatot folytat Sashával, tudod, Chelly hogyishívjákjával --> a csaj nem tud semmit Jer igazi szándékairól
Abe
  • Abe's got nothing. He's all clear, all good (sort of; I mean, everyone's bad a little bit).
  • oké, a kis fekete kütyü, na arról gőzöm sincs mi...
  • a kis fekete kütyü, amit Medve halászott ki tőle (mert Akasma Főnök bácsi azt mondta, mert AkasmaFőnökbácsit aggasztotta, hogy Abe japán létére nem neki "dolgozik", hanem a JapaneseMI6-nek), nos az a dolog, az tök ártalmatlan, az csak olyan kis... valami... izé...
  • na jó, oké, mi a franc az a kis fekete dolog????
  • szóval az egy kütyü a mindennapokhoz... de akkor nem lett volna elrejtve (egy maciba, erre emlékszem!)... MITTUDOMÉN, valami kémkütyü a JapaneseMI6-nek! nemfontos
Adriana
  • ő csak nem az a szokott kedves-típus, kimondja a gondolatait (cenzúrázatlanul, nem érdekli igazán, ha valaki megsértődik, mert ő csak azt mondja, amit gondol)
  • Carl-lal azonban kedves, romantikus, mert szereti (TÉNYLEG, naa, most mit izélsz)
  • Adriana + Chelly halott apja = Chelly
  • about that ↑: walami chay+Paul = Adriana
                              Chelly nagymamija (halott, asszem)+Paul = Abigél (Chelly's mummy)
                              Chelly nagymamija+Paul = Sarah (dead, sorry, but she was tooo good)
                               
                              Adriana+Chelly halott apja = Chelly (egyéjszakás k.)
                    aztán a mostmárhalott apa összejön Abigéllel,
                       viszonylag hamar összeházasodnak és gyereket akarnak,
                       de rájönnek, hogy Abigélnek nem lehet gyereke
                       Adriana nem akar gyereket,
                       az egyéves Chellyt becsomagolja Abigélnek+apukának nászajándékba
(nehogy komolyan vedd a megfogalmazást! van a nőnek szíve)
                       Abigél és apuci egy évet onnantól letagadnak, hogy neeem, tényleg, ők akkor                          kezdtek el egy picuron gondolkodni
                    Mikor Abigél a pasi halála után hazafárad végre:
                       Adriana nem akarja vissza a gyereket, de tudni akar róla valamicskét
                       Abigél nem túl segítőkész
                       DONE? DONE! KINDA.
Paul
  • not a big deal, nice, good and stuff, old and Alzheimer
  • Paul+walami chaj = Adriana,     Paul+nagymami = Abigél,     Paul+nagymami = Sarah
WHO ELSE?
Thats all, folks. No one elses there who we actually care about, so... bye.

2015. július 5., vasárnap

Bejelentkezés, kilépés. Mondd el a véleményed!

Tudom, tudom... Sajnálom.
Igen, tudom, hogy nincs mentség.
Nem menekülök!
Igen, attól, hogy történt velem valami, nem vagyok felszabadítva bloggeri kötelességeim alól.
Mondtam már, hogy sajnálom!
Tudom, hogy április már nagyon rég volt.
Igen, akkor írtam utoljára. Április közepén, irtó régen.
De hát azóta elballagtam, egy csomót nyaraltam (ergo nem voltam netközelben), nagyrészt a strandon voltam a nagy meleg lévén, oda meg azért, engedelmetekkel, nem vinném a laptopom, ráadásul meghalt a csodálatos Dédmamám is! Mit vártok tőlem?
Valami írást. Sejtettem. Hogy legalább fejezzem be az eddigi gubancokat, ha újat nem is keverek bele. Gondoltam. De hát... az még minimum 6 fejezet (ha nem több), ha nem akarom összecsapni, márpedig miért akarnám?
Nem, nem unom az írást, csak jövő évben megyek 9.-be, és szeretnék mindent jól csinálni, szorgalmasan tanulni s a többi, úgy pedig nem fog ez menni, ha mellette még írnom is kell.
Jó, akkor nem kell, hanem "mellette még írok is". Így jobb?
Nem mondjátok! Szeptemberig még szeretnék írni egy egész könyvet, amit jelenleg fontosabbnak tartok. Elnézéseteket kérem. Nem mintha Ti, drágaságok, nem lennétek fontosak, csak... lankadt az érdeklődésem a blog iránt.
Nem, csak úgy azért nehéz fent tartani mások érdeklődését, ha már a tiéd sem áll. (Ez egy furcsa mondat volt, sorry.)
Mi lenne, ha elmondanátok, ti mit gondoltok valójában? Jelezzétek a csicsergőben (chaten), kommentben, mindegy, csak tudjam meg! Fejezzem be még pár fejezetben? (Akkor mondjatok egy számot, hogy hanyadik fejezetig írjam, vagy mennyit írjak még, és kb. ahhoz igazodok majd.) Csak írjam le a végkifejletet egyetlen leegyszerűsített, ténymegállapítós fejezetben? Egyszerűen tegyem közzé a végéről szóló jegyzeteimet? Vagy csak töröljem az egészet, már Titeket sem érdekel, olvassátok helyette a többi blogomat? ;) Ne is töröljem, csak maradjon így? (Efelé húz legkevésbé a szívem.) Mi legyen? Tudasd velem valahol, valahogy!

2015. április 19., vasárnap

Part #16

Sziasztok, visszajöttem! Igen, élek. Igen, tudom, nehéz elhinni. De komolyan. Életben vagyok. Meg rohanásban mostanság.
Milyen jó, új rész! Komolyan nem tudom, mi tart nekem ennyi ideig. Elnézést. :( Élvezetes olvasást kívánok mindenkinek! :)

2015. március 1., vasárnap

Part #15

*Visszatérve a normális kerékvágásba, ebben a részben történni is fog valami. :D Remélem, élvezni fogjátok. És igen, most nem irkálok ide olyan sok mindent, talán mert most nem kell magyarázkodnom, miért is jött olyan későn a rész... Mindegy. Jó olvasást! :)*

2015. február 13., péntek

Part #14

Helló, emberkék, akik valamiért még mindig olvassák a sztorit! Igazán sajnálom a tényt, hogy hónaponta, vagy kevesebbszer hozok csak új részt. Nem szeretnék kifogásokat gyártani, de valamit mondanom kell, és az főként az, hogy eléggé el vagyok foglalva mostanság, az írást meg amúgy sem lehet siettetni. Tudom, rossz így, kiesünk mindannyian a történetből, de hiába ígérgetem meg magamnak, hogy a következő rész hamarabb fog érkezni, pár pillanattal később már azt veszem észre, hogy megint olyan sok idő telt már el az utolsó óta. Ha ez így érthető volt. Mindenesetre most itt van, olvassátok el az előző részt (vagy akár az egészet :D), ha kiestetek a ritmusból. Jó olvasást! Aztán ne felejtsetek el „tetszikelni” és kommentelni... ;)

*MEGJEGYZÉS: Nem sok minden történik, nagyon rövid is lett. Nem vagyok elégedett. A fejezet címe ugyanolyan mértékben lehetne Egy pihenő kém egy napja, mint A nyugdíjas, sértett, szerelmes Manyi néni egy napja, aki azt hiszi, még fiatal... Ezért tervezem, hogy a következő rész tartalmasabb, akciódúsabb lesz, és nem egy hónap vagy még annál is több idő múlva jön. Drukkoljatok, hogy betartsam... :D Egyébként tényleg, most rögtön elkezdem írni. Pár hét múlva kint lesz a blogon. Ne haragudjatok.*

2015. január 22., csütörtök

A blog első díja!!!

Nos, igen, ide is eljutottunk. Kaptunk egy díjat! Hihetetlenül hálás vagyok ezért. Köszönöm, Snowdrop! Remélem, tényleg kiérdemeltem.




Szóval a következőek a feladataid, ha díjat kapsz:
1. Tüntesd fel, hogy kitől kaptad a díjat.
2. Írj 10 dolgot magadról!
3. Válaszolj a 10 kérdésre, amit majd lejjebb megtalálsz.
4. Küldd tovább 10 bloggernek vagy blognak!




2015. január 2., péntek

Part #13


*Itt is van az új rész! (Bocs, hogy csak most írok ide egy kis bevezetőt.) Sajnálom, hogy megint ennyit kellett várnotok! Higgyétek el, én sem szeretek magyarázkodni, írni viszont nagyon, csak hát olyan kevés mostanában az időm... Remélem azért még élvezni fogjátok! Ne felejtsetek el nyomni egy tetszik-et a végén, és írni kommentbe valami szépet. :)*

Tegnap este értem haza. A történtek után még maradtam pár napot, de nem említettem semmit. Adrianát próbáltam kerülni. Többnyire sikerült; beszélni nem beszéltünk, ám párszor összefutottunk. Próbált kedvesnek tűnni, és én erre még nem voltam kész, mert tudtam, hogy részben miattam csinálja. Ezek után hazajöttem, és úgy gondoltam, soha többé nem gondolok semmire a kórházban történtek közül. Mindez be is vált volna (oké, valószínűleg nem, de jól haladtam), ha nem kapok egy Skype-hívást.

2014. november 23., vasárnap

Part #12

– Hogy történt? – szipogott mellettem anya. Az orvos értesítette a rokonokat, így most az egész család ott ült Sarah néni holtteste körül. Nemrég értek be a kórházba, és azóta nem engedik, hogy elvigyék a testet.
     – Mondtam már, anya – sóhajtottam fáradtan, ugyanis ezt már harmadszorra kérdezte. – A beszélgetésünk közben hívott valaki, ezért kimentem a folyosóra. Néha bepillantottam az ablakon a szobába. Először még minden rendben volt, aztán láttam, hogy Sarah néni elaludt. Kicsivel később, jobban megnézve rájöttem, hogy alig lélegzik, így hát orvosért kiáltottam. Aztán kiküldtek a szobából.
     – Még mindig nem tudom felfogni.
     – Ha már meg voltak számlálva a napjai, miért nem lehetett pontosan számolni? – suttogta Peter bácsi.
     – Általában olyan pontosan számolják ki a napokat, amennyire csak lehet, hogy a hozzátartozói… jobban tudják kezelni – jegyeztem meg. Lehetetlen, hogy ennyivel elszámolták volna magukat a szakértők! Volt egy sejtésem, miszerint valaki belepiszkált a dolgokba, de még magamnak is alig mertem bevallani. Hogy gondolhatok ilyet?!
     – Szóval éppen mi vagyunk az az 1% a 100-ból? – horkantott fel Adriana. – Micsoda meglepetés.
     – Adriana, legalább most szüneteltesd ezt a pesszimista hozzáállást! – kérte anya fakó hangon.
     – Ez egy tulajdonságom, nem lehet csak úgy szüneteltetni.
    – Ez a rossz felfogás. Igenis lehet szüneteltetni! Csak akarnod kell és hinned benne – magyarázta Peter bácsi csendesen.
     – Nicsak, kinek olvastak sok tündérmesét gyerekkorában! Vagy Sarah tett ilyen szentimentálissá?
     – Adriana, kérlek… – kotyogott bele Carl is, Adriana férje.
     – Vagy esetleg már így születtél, Buddha ölében? – folytatta a nő rá sem hederítve a férje szavára.
     – Adriana! Elég lesz – néztem a szemébe keményen.
     – Ó, a kis világjárónak is bele kellett szólnia a felnőttek dolgába…!
     – Te erről azt gondolod, felnőttes?
     – Te pedig azt gondolod, jelentett bármit is a kis Sarah nénidnek, hogy eljöttél megnézni, ahogy meghal? 18 éves korodban elhúztál, és azóta egyszer sem dugtad vissza az orrod! És hiányolt bárki is? Nem. Mert senkit nem érdekelsz, csillagom – grimaszolt gúnyosan.
     – Adriana, én megértem, hogy megrázott a mostohatestvéred halála, csak nem mered kimutatni, mert attól gyengének tűnhetsz. De ezt ne durvasággal kompenzáld! Ez se neked, se bárki másnak nem tesz jót. Vagy mutasd ki a ténylegesen érzéseidet, amit mi egyébként elfogadnánk, és senki nem bántana, vagy maradj csöndben.
     Kínos csend állt be, míg én és Adriana farkasszemet néztünk. Végül ő törte meg: felugrott, és elviharzott.
     – Mennem kell – sóhajtott Carl gondterhelten.
     – Szerintem csak újabb kávéért ment. Itt hagyta a táskáját – böktem a fekete Prada-ra Adriana székén, ami bizonyította, hogy nem ment még haza.
     – De le kell nyugtatnom. Így nem jöhet vissza egy gyászoló körbe – magyarázta Carl.
     – Nem értem, miért házasodtak össze – csóválta meg a fejét anya, mikor a férfi már elhagyta a szobát.
     – A pénz miatt – adta meg az egyértelmű választ Peter bácsi.
     – Az Adrianának jó, de Carl miért mondott igent? – tettem fel az ésszerű kérdést.
     – Gondolom, soha nem láthatunk be az emberek fejébe… – motyogta anya. – Lehet, hogy Adriana csak előttünk nem meri kimutatni a gyengédebb énjét.
     – Szerinted nem teljesen érdekházasság volt? Hogy Carl lát valamit Adrianában? – kíváncsiskodott Peter bácsi.
     – Sőt, mi több: szerintem egyáltalán nem érdekházasság volt. Szerintem szerelmesek egymásba, legfeljebb nem a szokásos módon.
     – Anya, te egy reménytelen romantikus vagy – kuncogtam fel. Aztán elcsendesedtem, megsimítottam Sarah néni elfehéredett kezét, és kivonultam a folyosóra egy „elnézést” kíséretében.
     Elővettem a mobilomat. Szegény Abe, nem tudja, mi történt, miért szakítottam meg olyan hirtelen a vonalat. Mondjuk kém… talán tudja. Mindenesetre felhívtam.
     – Szia – köszönt kissé aggódóan. – Jól vagy?
     – Fogjuk rá. Bocsi, hogy úgy lecsaptam a telefont, csak…
     – Semmi gond! Gondolom a nagynénéddel történt valami. Azt mondtad, őt látogattad meg a kórházban. Valami rendellenesség?
     – Mondhatni. Volt még körülbelül egy hete hátra, de valamiért mégis… – megköszörültem a torkom. – Már nincs köztünk.
     – Annyira sajnálom, Chel! Azt hiszem, a rák lesz a közös főellenségünk.
     Fájdalmasan felnevettem. – Azt hiszem.
     – Hogy viseled?
     – Kábé húsz perce történt. Nem jól – húztam el a számat. Mintha látná. – De a családom még rosszabbul. – Visszapillantottam az ablakon keresztül a még bent maradt anyura és Peter bácsira. Beszélgettek, arcukon komoly kifejezés ült, amiben ott lappangott a sírhatnék.
     – Ki van még ott?
     – Most velem senki. De Sarah néni mellett ott ül a férje, Peter bácsi, meg anyukám, és itt van még valahol az épületben Sarah néni és anya féltestvére, Adriana, a férjével, Carl-lal.
     – Wow. Egy egész családfa! De hogyhogy ott ülnek a nagynénéd mellett?
     – Egyöntetűen nem engedik az orvosoknak, hogy elvigyék a testet. Egyedül én voltam ezen ötlet ellen. Szerintem ez beteges. El kell engedniük! Ehelyett ott gubbasztanak mellette, és ahányszor csak ránéznek, sírógörcsük támad.
     – Talán te nem úgy és olyan sebességgel dolgozod fel a történteket, mint ők. Való igaz, hogy ez fura meg minden, de hagyd őket egy kicsit! Aztán úgyis elviszik a szakemberek. Nekik ez meg van szabva, nem hagyhatják ott túl sokáig.
     – Igazad lehet – sóhajtottam. – Csak hát olyan rossz látni, hogy szenvednek, miközben akár segíthetnék is nekik! Annyit kellene csak tennem, hogy megbeszélem egy dokival, hogy vigyék el Sarah nénit.
     – Úgy gondolod, attól jobb lenne nekik?
     – Talán nem rögtön, de úgy könnyebb lenne megbirkózniuk a helyzettel.
     – Akkor beszélj egy orvossal. Ha tényleg így látod helyénvalónak.
     – Tényleg. Megyek is! Majd beszélünk. Szia!
     – Rendben. Szia!
     Zsebembe süllyesztettem a telefonom, míg elindultam a folyosón. A helyes dolgot teszem. Még ha az akaratuk ellenére is…
     Megtorpantam a sarkon. Egész közelről hallottam két ismerős hangot.
     – Szívem, én csak… – Ez Carl volt.
     – Tudom, hogy értetted, ne is magyarázkodj! – csattant fel Adriana. – Ez annyira… te vagy!
     – Azt hittem, az egy jó dolog.
     – Az is – csitult le a nő. – De tudod, mire gondolok – folytatta lágy hangon. – Nem vádolhatsz meg csak úgy azzal, hogy nem is szeretlek. Annak a fajtának ismertél meg, aki igent mond bárkinek, aki gazdag?
     – Nem, persze, hogy nem. Annyi az egész, hogy még mindig nem tudom felfogni, miért vagy olyan goromba mindenkivel, mikor mindketten tudjuk, hogy van egy sokkal nagyszerűbb oldalad is.
     – Az az oldalam sebezhető – sziszegte Adriana. Lelki szemeim előtt láttam azt a jellegzetes vicsorát: ahogy összeszorítja a felső és az alsó fogsorát, felhúzza a felső ajka sarkát, és próbálja a lehető legkisebb résen kipréselni a szavakat, amelyeket aztán odavet a másik elé.
     – Tudom, hogy nem szeretsz sebezhetőnek tűnni, Anna, de ők a családod! Ahogy Chel is mondta, a család elfogad és támogat. Minden körülmények között.
     – Minden körülmények között? Akkor most is támogatniuk kéne, nem?
     – Pontosabb az a kifejezés, hogy azt adják neked, amit te is adsz nekik.
     – De…
     – Nincs több de, szívem. Elfogyott. Már mindet elhasználtad. Most jönnek a pozitív szavak, amikbe ez nem tartozik bele.
     Adriana nagyot sóhajtva valószínűleg megölelte Carl-t.
     – Szeretlek.
     – Én is téged, Anna.
     Ha jól veszem ki a hangokból, csókolóznak.
     – Csak tudod – szólalt meg Adriana újra –, Chel sem tudhat mindent. Még ha Kaliforniában is él. Nem fognak támogatni.
     – Dehogynem, hidd el nekem. Másfelől meg hagyd már szegény Chelt! Mondtam már, ha Kaliforniába akarsz menni, én elviszlek. A haragod ne a lányodon töltsd ki.
     – Mondtam már, hogy soha ne említsd őt így – sziszegte a nő. Megint az a vicsorgás.
     – Á, tehát ez a valódi oka, hogy mégsem megyünk Kaliforniába, ahova kiskorod óta vágysz! Nem tudnád itt hagyni. Tudnod kell, mi történik vele, viszont Abigéltől nem akarsz infót kérni. Semmi baj, Anna, beismerheted.
     – Talán nem is adna. Odaadtam neki, elhanyagolta, de most már úgy őrzi, mint a szeme fényét. Azt mondaná, neki adtam, most már nincs közöm hozzá.
     – Látod? Nehéz volt beismerni?
     – Carl, én mindennél jobban Kaliban szeretnék lenni, azonban nem tudnám elviselni, hogy nem tudok róla semmit. Míg itt vagyok, kapok információt róla, hiszen Abigél is róla áradozik, meg ilyesmi… Ha elhagynám ezt a helyet, alig beszélnénk Abigéllel, semmit nem tudnék Chellyről.
     A beszélgetés tovább folytatódott, ám én már nem tudtam tovább hallgatni. Elfutottam onnan, egyenesen a kórház kertjébe, és leroskadtam egy padra. Nem elég, hogy ma halt meg a „pótanyám”, de még az is kiderül, hogy Adriana és Carl lánya vagyok?! És hogy Adrianának vannak érzései?!

     Ezt nem bírom.